Andersen megszökött (e-könyv)
Eldönthetetlen, őrültség vagy elszántság szükségeltetik-e ahhoz, hogy egy pályáját kezdő lírikus a huszonegyedik század elején a szürrealizmusba szeressen bele (vagy vissza), tiszta és lélegző avantgarde-verseket írjon, és a kellően fellazított nyelvi formákkal a legmodernebb életérzéseket próbálja meg kifejezni.
Persze, ha posztmodern epizód utáni időszakként határozzuk meg eddig megnevez(het)etlen irodalmi jelenünket, akkor közel sem meglepő, hogy valaki ismét a kísérletezéshez, mint módszerhez fordul vissza (előre), s igyekszik kiszabadítani magát a mai kánonok szőtte sűrű, és unalmas egyformaságot megképező, hálókból. Mechiat Zina ezt teszi. Megfontoltan, nyugodtan, szinte hidegen, idegeiben persze a lét kockázatának forróságával, mint egy szabaduló művész. Visszafelé szökik, hogy előbbre jusson. Izgalmas vállalkozása – ez a vékonyka kötet – attól a meglepően friss és szabad nyelvkezeléstől válik jelentőssé, ahogyan az anyagával (el)bánik. Verstörténetei egy sajátosan kialakított beszédmód felől fejthetőek föl, talán abból indulnak el, és abba is térnek vissza. Magyarán, abban lélegeznek, és benne értelmezik önmagukat. Álom, képzelet, magánmítosz és emlékezés kavarog az írásokban szétválaszthatatlanul, esendő emberi sorssá összeállva, többnyire a kauzális logika következetes felfüggesztésével. Így tudnak föllebegni szövegeiben a legsúlyosabb lélek-nehézkedések is, így válnak érdekessé – és érdeklődésünkre számot tartóvá – a csak jelzéseikben megmutatkozó alkotói életmozzanatok. Hadd higgyem, hogy madár vagyok, és nincsenek csontjaim – írja valahol. Aztán felébredsz. Lovakat patkolsz, vagy a lovak patkolnak meg téged – próbálja megfogni máshol ugyanazt. Vagy a másik megfoghatatlant. És hogy ez, egyfajta összesség felől tekintve a lét(é)re küzdött világ(á)ra, sikerül neki végül, nem csak a tehetségére, de a választott megszólalás hitelességére és alkalmasságára is rávall.
Zalán Tibor