Egy íróasztal vendégei
Igaza van egyik írótársamnak, hogy bizony „amit tegnap józanabbul ítéltek meg, mára átrajzolta a felejtés” ideje. Teszem hozzá: az idő felejtetni akarása is. De mit tehet a felejteni nem akaró íróember? Visszaül íróasztalához, ki-kihúzza annak szinte szúettes fiókjait, és belefog előkotorászott iratlapjainak, „emlékeztető” leveleinek, egykori szerkesztői jegyzeteinek, ilyen-olyan esszédarabkáinak, interjúszövegeinek a fellapozásába. Merthogy felejteni nem szabad – még a felejtető időben sem!
Hogy miért húzom ki íróasztalom fiókjait? Egyszerűen azon oknál fogva – hogy én is okoskodjak –, mert íróasztalfiókokban rejtett irodalomtörténet nem létezik. Az írói levelek szempontjából különösen. De ha bele-belekukkantok a sorokba, ennek a hiányát vélem – elég önző módon – fölfedezni. Nem született még meg az az irodalomtörténész, aki az íróasztalok múltat idéző fiókjaiban rejlő sorok eredményeként egyetemes érvényű véleményt tudna megfogalmazni – a felejtésekre hajlamos idő ellenében. És milyen jó, hogy ez így van!
Álljanak hát eme íróasztalfiók-írások ott, ahol reájuk szükség lesz majd.